Mi történik akkor, ha az otthon nem a biztonság helye? Sok szó esett arról, hogy az összezártságban több a családon belüli erőszak.

Ez valóban szélsőségesen nehéz helyzet, mert karantén alatt nem lehet belőle elmenekülni. Az áldozat hibáztatását mindenképpen kerülni kell, és az agresszív félre, az ő stresszkezelésére, illetve annak fejlesztésére kell helyezni a hangsúlyt. A lakás közös ring a vírussal szembeni küzdelemben, de egyik fél sem lehet a másik bokszzsákja.

Általánosságban is igaz, hogy az összezártságban több toleranciára és önismeretre van szükség, mint amikor a megszokott mederben csordogál az élet. Fontos ismernünk mind a saját magunk, mind a párunk és a velünk egy fedél alatt élő családtagok sérülékenységét, és összezárt helyzetekben kerülni, hogy rálépjünk ezekre az érzékeny pontokra. Saját magunkban is észlelhetjük, amikor megy fel a pumpa, és folyamodhatunk olyan feszültséglevezetési módokhoz, amik nincsenek mások kárára: ilyen a testmozgás vagy egy kiadós séta a szabadban – járványidőszakban ez utóbbi helyszínét körültekintően kell megválasztani. Ezeket az alapelveket „békeidőben” is érdemes szem előtt tartani, ha pedig ismét tartósan az otthonunkban kell maradnunk, akkor ez lehet a fő szabály.

Ráadásul úgy áll a helyzet, hogy még egy ideig nem leszünk túl ezen a járványon…

Annak, ha ismét vissza kell húzódnunk a lakásunkba, van rossz és jó oldala is. A rossz oldala az, hogy jogosan érezzük úgy, már elfogytak a lelki tartalékaink. A jó oldala az, hogy már sok tanulság van a birtokunkban, és fel tudunk készülni. Tisztában vagyunk azzal, hogy milyen megküzdési módok voltak hasznosak, és melyeket érdemes kiküszöbölni. Ha például legutóbb a feszültséget állandó nassolásba vagy túl sok közösségimédia-jelenlétbe, netán túlzott alkoholfogyasztásba csatornáztuk, akkor a következő alkalommal az energiáinkat tudatosan más törekvésekre fordíthatjuk. Bevezethetünk például egy olyan étrendet, amit már régóta szerettünk volna kipróbálni, csak a munkába járás közepette nem volt rá időnk. Mivel egy új étrend jellemzően sok készüléssel, főzéssel, újfajta rutinok elsajátításával jár, az ezzel való foglalkozás hasznos teendőket jelent pótcselekvések helyett.

Úgy is felfoghatjuk az otthonlétet, mintha részt vennénk egy életmódtáborban, és átfogó változást is bevezethetünk, aminek nemcsak a táplálkozás, hanem a rendszeres testmozgás is része. Ez utóbbi ráadásul nemcsak az egészségmegőrzés, hanem a feszültséglevezetés szempontjából is fontos. Mondanom sem kell, milyen látványos különbségekhez vezet, hogy valaki nassolással kezeli a stresszt, vagy pedig azzal, hogy naponta beiktat egy edzést az életébe akkor is, ha nem járhat edzőterembe. Ráadásul ez utóbbi még társas élményt is nyújthat: a közösségi médiában rengeteg jóga-, pilates- vagy épp salsaórát hirdettek meg, és már annak tudata, hogy ezt más emberekkel együtt végezzük, még ha az online térben kapcsolódunk is össze, enyhítheti az egyedüllétet. Itt jön képbe az előzetes felkészülés: ha súlyzózni, gumival nyújtani vagy szobabiciklizni szeretnénk a karantén alatt, szerezzük be előre ezeket az eszközöket, és ne akkor kapjunk észbe, amikor már kiürültek a sportszerboltok, mert mások hamarabb léptek.

Hogyan készülhetünk fel közösen, a párunkkal a karanténra?

Amellett, hogy számít, egyénként hogyan küzdünk meg a járvány miatti bizonytalansággal, fenyegetettséggel, párként a közös megküzdési stratégiáink is mérlegre kerülnek. Hogyan reagálunk együtt egy kihívást jelentő helyzetben, mennyire komplementer a megküzdésünk? Elképzelhető, hogy a pár egyik tagja ilyenkor hangos zenehallgatással vezeti le a felgyülemlett feszültséget, míg a másik fél pedig éppen meditálni szeretne, s csendre vágyik. Ha ütköznek a megküzdési módjaink, és közben egy fedél alatt kell lennünk, akkor a kompromisszumkeresés jelenti a kiutat. Ha ellehetetlenítjük a másik stresszkezelési módszerét, nem engedjük, hogy a saját tempójában, a saját szükségleteinek megfelelően megnyugtassa az idegrendszerét, az tovább növeli a feszültséget, és ez a konfliktusok melegágya. Még véletlenül sem szabad úgy hozzáállni, hogy „ez az én váram”, mindvégig szem előtt kell tartani, hogy az otthon közös tér.

Hogyan keressünk kompromisszumot?

Egyeztessünk, beszéljük meg, hogyan tudnánk közös nevezőre hozni a szokásainkat. Zenét, rádiót, sőt tévét is lehet hallgatni fejhallgatóval, ha a párunk éppen nem vevő a kedvenc műsorunkra, számainkra, vagy csak egyszerűen a hangos zajra. Készíthetünk közös időbeosztást, amibe mindkettőnk tevékenységei beleférnek –, ez a karantén másik nagy problémáját, az elfolyó időt is segít kezelni. Így megteremtjük annak lehetőségét, hogy mindkettőnknek van én-ideje, ráadásul utóbb nem lesz konfliktus abból, hogy ki alkalmazkodik többet a másik javára. Ha a pár egyik tagja reggel 8 és 9 között jógázik vagy meditál, a másik ne ebben az idősávban bonyolítsa a telefonokat. Cserébe 9 és dél között pörgetheti az irodai feladatokat és értekezleteket, míg a párja adott esetben ezeket az órákat a lakás másik részén a házimunkának szenteli.

Mi legyen a forgatókönyv, ha vita tör ki?

Bármekkora kihívás is, ne hergeljük bele magunkat egyre jobban a vitába. Ha elöntenek minket a heves érzelmek, az agyunk racionális része kikapcsol. Ennek az a jele, hogy idegességünkben, mérgünkben nem találjuk a szavakat –, ebből tudni lehet, hogy megálljt kell parancsolni, mert ebben az állapotban nem tudjuk megbeszélni a konfliktust. Sajnos ekkor olyan szavak is elhangozhatnak, amiket nem lehet meg nem történtté tenni. Hiába mondjuk azt utólag, hogy „Ugyan, felejtsd el, azt csak dühömben mondtam”, súlyos sebeket ejthetünk, amik talán begyógyulnak, de heg marad utánuk. Jobb, ha nem jutunk el erre a pontra; ezért fontos tisztában lenni azzal, hogyan tudunk lehiggadni, még mielőtt elszakad a cérna: valaki elvonul a lakás másik pontjába, elkezd rendet rakni, más elmegy futni, esetleg játszik a kutyával, netán átülteti a növényeit a balkonon vagy a teraszon. Ha sikerült megnyugodni, és ismét jól működik az agyunk összefüggéseket kezelni tudó, elemző része, sor kerülhet a megbeszélésre.

Hogyan történjen a megbeszélés?

Gyakran előfordul, hogy amikor egy pár két tagja leül, hogy rendezzék a konfliktusukat, valójában nem megérteni, hanem meggyőzni akarják egymást a saját igazukról. A vitáink közben ösztönösen olyanok vagyunk, mint a bemutatkozásnál: annyira figyelünk arra, hogyan mondjuk a nevünket, hogy a másik fél nevére utóbb nem emlékszünk. Ha vitatkozunk, ugyanígy hajlamosak vagyunk a saját érveinkre figyelni, és arra, hogy mindent elmondjunk, ami a szívünket nyomja, közben szinte meg sem halljuk a másikat. Ha egy veszekedés hevében olyasmi hangzik el, ami mély sebet hasít, a megbocsátás csak a megértés útján lehetséges: annak megértésével, hogy a pár egyik fele miért mondta, amit mondott, és a másiknak miért fájt ez annyira.

Elvárható egyáltalán a megbocsátás?

Ez természetesen helyzetfüggő. Előfordul, hogy hiába mondja valaki, „rendben, megbocsátok”, olyan mélyen érinti a seb az önbecsülését, hogy képtelen a történteken, az elhangzott szavakon túllépni érzelmileg. Gyakran elég egy hirtelen felindulásból elhangzott mondat, hogy felülírja vagy semmissé tegye mindazt a jót, amit addig kapott a kapcsolattól, illetve érzett a másik iránt.

Egy párkapcsolat tartóssága nagyrészt azon múlik, hogy összességében milyennek éljük meg saját magunkat a kapcsolatban. A másik és a vele való együttlét felemel, értékes és színes személynek érezzük magunkat a társaságában, vagy pedig folyamatosan szétzúzza az önértékelésünket? Ha valakinek a párkapcsolatára az utóbbi mintázat jellemző, az már gyakran a pszichológiai tanácsadás, esetleg a pszichoterápia asztala, és a legtöbben előbb-utóbb kimenekülnek ezekből a kártékony viszonyokból.

(Forrás: Dr. Chen Patika magazin, 2020/21. ősz-tél)