Váczy Balázs a Harbini Hagyományos Kínai Orvosi Egyetem végzett tanára, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem HKO-képzésének előadója, a Dr. Chen Patika Gyógyító Központ orvosa. Húsz éve kezdett shaolin kungfut gyakorolni, előtte öt-hat évig karatézott. A kínai harcművészetekről és az általa bejárt útról kérdeztük.

Mennyiben más a keleti szemlélet a mozgás és az egészség kapcsán, mint a nyugati? Az európai ember megtanulja, hogy a megfelelő mennyiségű és minőségű mozgás és táplálkozás az egészséges élet alapja – ez a fizikai sík. Keleten holisztikusabb a nézőpont, nem csak a fizikai oldalt veszik tekintetbe.

A Hagyományos Kínai Orvoslás (HKO) szemléletrendszere körülbelül 2500 évvel ezelőtt kezdte a mai formáját ölteni, és a kínai harcművészetek esetében is nagyjából ilyen távoli múltra tekintünk vissza. A kettő nagyon hamar összefonódott, aminek az oka, hogy a legősibb kínai gondolkodási rendszer jelenti alapjukat: a Jicsing (pinyin: Yi Jing), azaz a Változások könyve. A kínaiak világszemlélete analógiás, ami azt jelenti, hogy akár makro-, akár mikroszinten vizsgálod a világot, mindenhol ugyanazokat a párhuzamokat, analógiákat találod. Az orvoslás ezt a testi folyamatok és a természet kapcsolatának tükrében vizsgálja, a harcművészet pedig a szervezet mozgásai tekintetében: Mi a helyes mozgás? Mi az, ami a szervezetet egészségesen tartja?

A harcművészeti ágak csak később kaptak egészségmegőrző szerepet, és eredetileg ténylegesen harci technikák voltak – vagy ez a két dolog nem választható külön?

Természetesen az önvédelem, a harci képességek fejlesztése minden társadalom minden időszakában fontos volt, de mindig is volt egészségmegőrző szerepük is. Korról korra változott, hogy mikor melyik volt hangsúlyosabb: vérzivatarosabb időkben a harc, a védekezés került előtérbe, békésebb korokban pedig a hosszú élet biztosítékát, a betegségek elkerülésének lehetőségét látták bennük.

Milyen harcművészeti ágakat említenél a legfontosabbak között?

Nagyon nehéz a kategorizálás, mert maguk a kínaiak nem gyártanak ennyire konkrét címkéket.

A csikung (pinyin: qi gong) szó szerint „légzőgyakorlatot” jelent, amiben minden benne van, ami a légzéssel összefügg: a bordaívi, a hasi, a tüdőcsúcsi légzés. Ez önmagában tehát nem harcművészet, hanem légzőgyakorlat.

A taj csi (pinyin: tai ji) eredetileg egy taoista filozófiai fogalom, „hatalmas végpontnak” szokták fordítani. Pár száz évvel ezelőttre vezetik vissza a különböző taj csi stílusok kialakulását, amelyek közül a legismertebb és legelterjedtebb a csen taj csi (pinyin: chen tai ji).

A kungfu szó nem harcművészetet jelöl (a harcművészet kínaiul vu su, pinyin: wushu), és nehéz lenne egy szóval lefordítani, valami olyasmit takar, amit az ember hosszú időn keresztül tökéletesít. A kínaiak erősen hisznek abban, hogy a tudást csak cseppenként lehet megszerezni, olyan nincs, hogy valaki pillanatok alatt elmélyed bármiben, legyen az művészet, tudomány vagy harcművészet. A kungfu tehát bármi lehet, amit hosszú időn keresztül tökéletesítünk, akár a teázás művészete is.

A tradicionális irányzatokból a pakuát (pinyin: ba gua) és a hszingjit (pinyin: xing yi) emelném ki, de ide tartozik még a vu tang (pinyin: wu dang), az omej (pinyin: e mei) és még sokat fel lehetne sorolni. Ezek mind híres területek, híres családi irányzatok. Sok apáról fiúra száll.

Te melyiket választottad?

Én már húsz éve shaolin kungfut (pinyin: shaolin gongfu) gyakorlok. Ez egy 1500 éves harcművészet, a neve Kína középső részén, Henan tartományban, a Szung-hegy lábánál található shaolin templomhoz kötődik, ahol eredetileg Indiából érkezett szerzetesek fordítottak buddhista szent iratokat.

A harcművészet „szent könyvei” – a kínai orvoslás elméletrendszere is ezeken alapul – Bódhidharma indiai szerzeteshez köthetők: Az ínak változásának könyve (Yi Jin Jing) és A csontvelő átmosásának könyve (Xi Sui Jing). Azok a gyakorlatsorok, amelyeket Bódhidharma a kínai szerzeteseknek tanított, arra készítették fel őket, hogy hosszú ideig tudjanak meditálni, és hogy a buddhizmus útján előrébb jussanak.

A shaolin kungfu sok irányzatot foglal magában, és a modern Kínában külön hangsúlyt is kapott. A kínai harcművészetet a világ szemében ez az ág fémjelzi. A választás persze nem véletlen, ez a legnagyobb történeti múltra visszatekintő harcművészeti rendszer, sok állatstílust, ökölstílust és különböző formagyakorlatokat, egyéni és páros gyakorlatokat, egészségmegőrző gyakorlatok teljes rendszerét, fegyveres, nyújtó, csontokat és ínakat erősítő gyakorlatokat foglal magában.

Összehasonlíthatók-e a harcművészetek a nyugati ökölvívással?

Olyan, mintha a küzdősportban találkoznának, és sportszinten így is van. De a harcművészet nagyon magányos út, itt szó sincs ellenfelek legyőzéséről. Ezzel szemben az ökölvívást akkor csinálja jól valaki, ha az újabb és újabb ellenfelét legyőzi. A harcművészetben nincs kihívód, nem győzöl, és nem is veszítesz soha. Ez az önfejlesztésről szól.

Mit jelent pontosan ez a magányos út, az önfejlesztés?

Ha a sport szempontjából közelítünk, akkor vannak csapatsportok és egyéni sportok. A csapatsportok esetében az egyén háttérbe szorul, az együttműködés a legfontosabb. Az egyéni sportoknál az ember egyedül gyakorol. A harcművészet különleges ebből a szempontból, mert benne vagyok egy közösségben, ahol bár együtt gyakorolunk, nekem mégis saját magamat kell figyelnem. Mindenki az egyéni útját járja, ugyanakkor együtt menetelünk szótlanul egy hegyre. Nem beszélgetünk, mert kifulladnánk, de valami láthatatlan szál összeköt bennünket.

Ha pedig hagyományos szempontból közelítek, akkor a lényeg a csi (pinyin: qi) és a vér megfelelő áramlása. A harcművészet egy lehetőség arra, hogy a testedet teljesen tudatossá tedd. Igazából mindent képesek lennénk érezni, minden sejtünket, minden porcikánkat, csak nem vagyunk elég tudatosak. A harcművészet egyrészt a helyes fizikai gyakorlatokon keresztül megelőzi, hogy a szervezet eltolódjon egy irányba, betegségek alakuljanak ki, másrészt a gyakorláson keresztül folyamatosan éberen tartod a tudatodat, érzed az inaidat, az ereidet, a csontjaidat, az ízületeidet, mindent, és érzed, ha valahol elakadás van. Ekkor a megfelelő gyakorlattal – ideális esetben – átjárhatóvá teszed a csit, és nem betegszel meg.

(Forrás: A teljes cikk a Dr. Chen Patika magazin 2018 tavaszi számában olvasható!)